„A szeptember 11-i terrortámadást követő napokban és hetekben az élet visszatért a megszokott kerékvágásba, mégsem volt rendben semmi. Olyan volt egy kicsit, mintha az ember kifordítva vette volna fel a kedvenc pólóját: fel lehet ismerni, hogy ugyanaz a póló, mégis dörzsöl, kilátszik a varrás, kilógnak a címkék, a színe halványabb, és a felirat is visszafelé van rajta. Csakhogy, szemben a pólóval, a világot nem lehet visszafordítani. Örökre így marad, míg végül mindenki megszokja.”

Még régebben olvastam valahol ezeket a sorokat, de újra eszembe jutottak. Napjainkban is lehet hallani a mostani helyzet összehasonlítását azzal a bizonyos szeptember 11-gyel. Közös pont az „ilyet még nem éltünk át” érzése. Ez az, ami akkor is és ma is a legnagyobb bizonytalanságot okozza az emberekben. Az emberi agy működésébe kódolt ez az érzés. Az agyunk csak azzal tud mit kezdeni, amihez hason-lóval már találkozott előtte. Elnevezünk dolgokat, eseményeket, érzéseket kapcsolunk hozzájuk, és ezeket az agyunk elraktározza. Így elkerülhető, hogy minden egyes befogadott információt elölről kelljen kezdeni értékelni, felismerni, elnevezni. Látunk egy széket, és akármilyen formájú, stílusú is legyen, mivel képesek vagyunk elvontan is gondolkodni, felismerjük, hogy az szék. A „raktárból” előhozza a nevet, az érzést az agy, tehát mondhatjuk, a múltból dolgozik. De ez egyben kódolja is azt, hogy az új helyzetekkel roppant nehezen tudunk mit kezdeni. Hiába keres a múltban ehhez hasonló átélést, megtapasztalást az agyunk, nem talál. Így adott a feladat: meg kell tanulni valamit kezdeni az új helyzettel, az új érzésekkel.

Rengeteg mindent lehet olvasni, hallani a mostani állapottal kapcsolatban. Vannak örök szkeptikusok, akik nem hiszik el a hivatalos verziót. Vannak, akik csüngnek a híradásokon és egyre csak nő a félelmük. Vannak, akiket nem érdekel ez az egész. Vannak, akik várakozó állásponton vannak, lássuk, mi lesz ebből? Egy közös: ilyet, még nem éltünk át. A történelem tanít minket hasonló eseményekről, de a ma élő generációk döntő része nem élt át ilyet globálisan. Valami történt, amiről most először érezzük húsba vágóan azt, hogy globális szintű – főleg nyugati civilizációban élőkre gondolok. Mi eddig biztonságban tudhattuk magunkat, és biztonságunk záloga a tudomány fejlettsége volt. Minden iparág elképesztő technikai fejlettséget mutat errefelé, egyszerűen nincsenek alapvető gondjaink. És éppen ezért egy sor felelősségi kérdéssel nem nézett szembe a mai nyugati ember. C.G. Jungnál olvastam: „Valósnak csak azt ismerem el, ami hat rám. Aminek azonban nincs rám hatása, meglehet, nem is létezik.”

Ez a magyarázata annak, hogy az igazán alapvető létkérdésekkel kapcsolatos felelősség nem ébredezett a nyugati emberben. Mert ha nem ismerem az éhezést, „meglehet, nem is létezik”. Ha nem ismerem a szomjúságot, „meglehet, nem is létezik”. Ha nem ismerem a felelősség vállalást tetteimért, „meglehet, nem is létezik” ilyen. Ha nem ismerem az emberi kapcsolataimért való megküzdést, mert úgyis lesz majd másik, akit szerethetek, akkor „meglehet, nem is létezik” olyan, mint örökké tartó kapcsolatok.

Mindennek ára van. És az árat egyszer meg kell fizetni. Teljesen mindegy, hogy a bolygó melyik részén élünk, most van először a mi nemzedékünknek olyan tapasztalata, hogy valami mindannyiunk életére kihat. Ennek a valaminek van oka, van magyarázata. Lehet, hogy nem a mi szintünkön, lehet, hogy soha nem fog kiderülni a teljes igazság, de ez a nagy egész szempontjából teljesen mindegy is. Ugyanis egy nagy rendszer részei vagyunk, ahol minden mindennel összefügg. Ezért az okokat vissza lehetne vezetni egészen a kezdetekig. Na és akkor mi lenne? Nem hiszem, hogy találnánk olyat, ami alapvetően újdonság lenne. Okokból még soha nem tanult az emberiség, mert az visszafele mutat, az a múltban van. A hatás a lényeg, ahogy Jung is mondja. Azt ismerem el valósnak, ami hat rám. Nos, ez most hat mindannyiunkra. Elég ez arra, hogy elgondolkodjunk? Úgy kb. mindenen, ahogyan eddig éltünk errefelé. Vagy marad a fenti, 9/11-es érzés a kifordított póló hasonlatával: nem az igazi, de majd megszokjuk. Én ennél többre tartom az életet! Nem megszokni akarom az életet, hanem alakítani, formálni azt! Nap mint nap azt érzem – és tudom, sokan vagyunk így –, hogy el kell számolnom a napjaimmal, mert nem véletlenül kaptam az életet egy teljesen egyedi testben, létezésben!

Nem hiszem, hogy központilag kikényszeríthető a nagy gondolkodásbeli megváltozás. Nem is várom. De fantasztikus élményekkel gazdagodok napi szinten, amikor beszélek emberekkel és elmondják, hogy mit tanultak, mit éltek át, mit csinálnak teljesen másképpen most a saját kis világukban, mint előtte! És azt látom, hogy örömük van! Pedig, akár pénzügyileg nehezebb helyzetben vannak, mint előtte! De a lényeg mégis csak ez, mert a sok mi „kisvilágunkból” fog összeállni a „nagyvilág” is! És mivel minden mindennel összefügg, nem mindegy, hogy mi itt Lovasberényben hogy dolgozzuk fel megváltozott világunkat! Vajon van még ezenkívül bármi is, ami igazán fontos lenne nekünk, berényieknek?

Oktatási intézményeink vezetői, munkatársaink az elmúlt hetekben minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy minél zökkenőmentesebb legyen a digitális átállás! Tudjuk, van hogy a minden is kevés, de mégis büszkén, és hálával gondolunk munkatársainkra, akik vették az akadályokat és sok városi iskolával ellentétben, beálltak a digitális oktatás megvalósításába. Köszönet érte!

És szeretnénk köszönetet mondani a családoknak, szülőknek, mert tudjuk, nekik nem pihenés volt az utóbbi pár hét!

Embert próbáló időszak ez, gyakorlatilag 0-24-es műszak, sokkal nagyobb erőbedobást követelve, mint előtte! Köszönjük, hogy együttműködtek velünk, ha voltak nehézségek, a megbeszélést választották, nem hangulatot keltve a nagyvilágba öntötték ki gondolataikat! Ez tényleg csak közösen sikerülhet, mint ahogy látjuk, hogy ahol nincs szülői támogatás a gyermek(ek) mögött, ott mennyire nehéz a kapcsolattartás, a tanulás nyomon követése.

Minden kérdésükkel kereshetik az ismert számokon munkatársainkat, informálódhatnak iskolánk honlapján!

Sok erőt kívánunk minden lovasberényi családnak!

Tisztelettel:
a fenntartó Presbitérium

Gyülekezeti hírek

Református Gyülekezetünk továbbra is a nem megszokott módon működik. Gyakorlatilag az nincs meg, ami az egész keresztyénség legősibb kincse: a találkozás, az együttlét, a közös elcsendesedés, a közös Istendicséret. Szóval, igazi próbája ez most minden gyülekezetnek, hogy vajon a külső, látható, megszokott jegyek nélkül is meg tudunk-e maradni egymásra gondoló, egymást hordozó közösségként! Az eddigi tapasztalatunk az, hogy igen, és ezért végtelenül hálásak vagyunk mindenkinek, aki akármilyen módon is, de kifejezte ezekben az időkben is az idegondolását! Köszönet azoknak, akik írásos formában viszik ki gyülekezeti tagjainknak az igehirdetéseket! Köszönet azoknak, akik a fizikai körülményeinket tartják karban, templomkertet, temetőnket, természetesen szigorúan betartva az érintkezési szabályokat! Köszönet azoknak, akik felismerték, hogy a gyülekezet anyagi helyzetét továbbra is biztosítani kell, hiszen az állandó fizetnivalók megvannak. Mivel magunkat mi tartjuk el, nem az állam, és a szokásos bevételi forrásaink, perselypénz, adományok lehetősége nem adott, a banki utalást választják sokan! Köszönet azoknak, akik imádságban virrasztanak felettünk, településünk, népünk felett!

Létrehoztuk gyülekezetünk YouTube csatornáját, ahová vasárnapról-vasárnapra, a megszokott istentiszteleti kezdési időpontra töltünk fel a templomban felvett igehirdetés videókat! És egyebeket is.

Elérhetősége: a YouTube keresőjébe beírni a Lovasberényi Református Egyházközség nevet. Szeretettel ajánljuk még elsősorban a gyermekek számára készített tartalmunkat: YouTube, e-HITat csatorna címen.

Isten adjon áldást, békességet mindannyiuknak!

Bori János gondnok
Hajdú Szabolcs Koppány lelkész