„A dolog csak akkor működik, ha közösen, együtt, egy fele toljuk a talicskát.”

Hogy miként válik valóra egy álom? Hogy mire is van szükség ahhoz, hogy egy történetet harminc évnyi munka után sikernek könyveljünk el? Egy szép áprilisi, napsütéses délelőttön, több ezer cserép virág körében – a koronavírus miatt szigorúan a szabadban – egy fóliasátor árnyékában beszélgettem Kaiserné Ágival és férjével, Istvánnal.

– Miért pont a kertészet? Honnan ez az odaadás a virágok, a növények iránt?

K.Á.: Ennek a kérdésnek a megválaszolásához nagyon messze kell, hogy menjek. Általános iskolás korom óta kertész szerettem volna lenni, de mint mindenkinek, az én utamban is voltak göröngyök. Élelmiszer-eladónak kellett tanulnom, a férjem szakmája pedig lakatos, központi fűtésszerelő, hegesztő, így a közös életünk kezdetén nagyon távol álltunk az álom megvalósításától, de hittünk benne, hogy együtt minden sikerülhet.

– Megvalósult, mert hittek benne! Milyen volt a kezdet?

K.I.: Az egész akkor indult igazán, mikor mind a ketten munkanélküliek lettünk két kicsi gyerekkel, de ezt még megelőzte az, hogy egy jó barátommal fűtést szerelni jártam még kisiparosként, és volt, hogy nem tudtunk dolgozni menni, mert az egyik ismerőse krizantémot termesztett és oda kellett menni segíteni. Mint mindig, akkor is megmondtam az illetőnek a véleményemet, és elmondtam, szerintem hogyan kellene csinálni. Persze egészen addig csak vassal foglalkoztam. Azt mondta az illető, csináljam én is és mutassam meg. Szóval álom-álom, de azért egy „majd én megmutatom” is közrejátszott.

K.Á.: Igen, ekkor, olyan ’80 környékén kezdtünk el krizantémot nevelni, és vágtunk bele tavasszal a paprika-paradicsom palánta termesztésébe egy kis plusz jövedelemre számítva. Jártuk a környező falvakat és a székesfehérvári piacon is árultunk, ahol láttuk a gyönyörű egynyári virágokat. Időközben aztán munka nélkül maradtunk mind a ketten és próba-szerencse alapon belevágtunk az egynyári virágok termesztésébe is. Eleinte petúniával és muskátlival kezdtük. Mindennek gondosan utánajártunk. Tanultunk, utána olvastunk, próbálgattuk, hiszen egyikünk szakmája sem ez volt. A nehézségek ellenére kezdetektől fogva imádtuk csinálni, úgyhogy kerestük a továbbképzési lehetőségeket. Mindenhová ketten mentünk, és mindenhol mindent írtunk és jegyzeteltünk. Új volt számunkra minden: mikor mit kell vetni, milyen földbe, a muskátli nevelésénél tanultuk a dugványszedést, a cserepek, ládák, kések, egyszóval az eszközök, valamint a kezünk fertőtlenítését. Voltak buktatók, nehezebb időszakok, de túljutottunk rajtuk.

– Mikor nyíltak meg a Deák utca 26. kapui?

K.Á.: ’88-90 környékén kezdtük el, mint őstermelők, persze nem ekkora területen. Az évek alatt folyamatosan bővültünk. Jártunk piacokra, és autóból is árultunk a környező településeken. Mentünk az utcán, dudáltunk, amire kijöttek az emberek a kerítéshez és úgy mondtuk, hogy mit lehet nálunk vásárolni. Idő közben megismertek bennünket az emberek mind itthon Lovasberényben, mind más falvakban. Következő évben már vártak bennünket, és szép lassan megelőzték az érkezésünket, és elkezdtek házhoz járni a vásárlók.

– Beszéljünk egy kicsit erről a hatalmas területről, amit most már harminc éve a fóliasátrak uralnak!

K.I.: Ez a hatalmas terület idővel lett csak ekkora, hiszen a kezdetekkor – mint mindenki – egy sátorral próbálkoztunk, és csak a saját kertünkben. Aztán, ahogy a kereslet nőtt, úgy nőttek a palánták és a virágok mennyiségei is, ami magával hozta a sátrak mennyiségének növelését. Most már a szomszéd kertjét is béreljük, és jelenleg úgy 800 m² területen neveljük a növényeket, ami nem kevés. Jócskán elfáradunk a nap végére, ami természetes, hiszen több mint 15 féle, sok ezer növényről gondoskodunk nap mint nap, az év legtöbb hónapjában.

– A legtöbb hónapban… Mikor van a pihenés?

K.Á.: Az emberek azt látják, hogy egyszer kinyitunk áprilisban, a tavaszi virágok és palánták miatt, aztán ahogy azok elfogynak be is zárunk, majd ősszel Mindenszentek előtt újra kinyílnak a kapuk, amikor is az árvácskát és a krizantémot viszik a temetőkbe. Persze ahhoz, hogy tavasszal nyithassunk, november elején, Mindenszenetek után mi már kezdjük a munkát itt a kertben a muskátli dugványozásával. Januárban pedig már vetjük az egynyáriak egy bizonyos részét. Van egy kisebb fóliasátrunk, ahol egész télen fűtünk, így többnyire biztonságban vannak a tél számukra nem túl kedvező időjárása elől. De ez az időszak nyilván nem olyan intenzív, mint a főszezonok, mikor megtelik az udvar vásárlókkal. Ekkor azért magunknak osztjuk be az időt, hiszen ha ki van már ültetve a muskátli, igazából csak a növényvédelemre, a hőmérsékletre, a folyamatos szellőztetési időkre kell nagyon figyelnünk. És persze ekkor takarítjuk, fertőtlenítjük a magvető -, tűzdelő tálcákat, a cserepeket, de ez azért nem napi 10-12 órát vesz igénybe az időnkből, mint egyébként. Így talán kijelenthetem, hogy számunkra a december és a január az, amikor egy kicsit a pihenésé lehet a főszerep. Az őszi nyitás miatt pedig már most júniusban elkezdjük vetni és dugványozni az előbbiekben említett két virágot.

– Időközben megcsörrent Ági telefonja, és kettesben maradtam Istvánnal, pont mikor arról akartam őket kérdezni, hogy senki nem számított az országhatárt is átlépő világjárványra. A virágok mennyisége mind a helyi eladásra, mind pedig a piaci árusításra lettek kiszámolva. De vajon mi lesz most így, hogy idén elmarad a piac?

K.I.: Sokan kérdezik, és a választ mi sem nagyon tudjuk. Most azt vettük észre, hogy a környező virágboltok is örömmel keresnek fel bennünket, hiszen szívesebben jönnek ide, akár egy megbeszélt időpontra is, mint a nagybani piacra, ahol tumultus van, sok az ember és nagyobb a fertőzésveszély. Az iménti telefonhívás a feleségemnek pedig például egy székesfehérvári cég főkertészétől jött, miszerint idén tőlünk szeretnének vásárolni nagyobb mennyiségű virágot, ami hatalmas szakmai elismerés számunkra. Visszatérve a kérdésedre, nem tudom mi lesz. Bízom benne, hogy a befektetés megtérül és akkor én már nagyon boldog leszek. Régóta van egy mottóm, amit most is sokat mondogatok. „Minden rosszban van valami jó.” Bízom benne, hogy ez az új helyzet is megmutatja majd a szép és a jó oldalát.

– Mint minden szakmában és hivatásban, fontos a megújulás. Továbbképzésre ebben a szakágban hogy van lehetőség?

K.Á.: Mint ahogy már említettem, régebben mindenhová eljártunk. Tanultunk, képeztük magunkat. Azok a cégek, ahonnét a vetőmagokat vásároljuk, minden évben tartanak bemutatót, fejtágítót, és ezekre rendszeresen meghívást is kapunk. Most már csak azokra megyünk el, ahol tényleg olyan témát boncolgatnak, ami még hiányozhat a tudástárunkból. Ilyen például a növényvédelem, ami egy nagyon vékony élű penge, könnyen el lehet csúszni rajta. Ezer éve csinálom, csináljuk, de ez az az ágazat, amit – azt hiszem – egy életen át tanulni kell. Hiszen mindig vannak új bajok, fertőzések, vírusok, lásd a jelen helyzetet. Ahogy az embereknél, úgy a növényeknél is bukkannak fel időről időre más kórokozók.

– A tudást, amit az elmúlt években magukba szívtak, szép lassan veszik át a fiatalabb családtagok. A kitaposott ösvényen már régóta barangol a fiúk, Krisztián és felesége, Hajni, és idén a két unoka jelenléte is hatalmas segítséget jelent. Vajon egy nap átveszik a vállalkozást?

K.I.: A menyem és a fiam régi segítségünk. Értenek is már hozzá elég jól. Az unokák pedig szinte belenőttek, hiszen az anyjuk szezonban állandó szorgos kéz nálunk. Segítjük őket, ahogy tudjuk, de nem várjuk el, hogy azért, mert mi szerettük csinálni, kötelezően ők is ezt csinálják. Van már, amit teljes egészében átvettek tőlünk, ilyen például a szálas, nagyfejű krizantém. Az nálunk már nem is kapható (csak a csokros fajta), de a menyem és a fiam ügyességének és szorgalmának köszönhetően nem maradnak azok a helyi vásárlók sem virág nélkül, akik azt a fajtát kedvelték igazán. Szó mi szó, természetesen örülnénk neki, ha a Kaiser Kertészet tovább működne, mint amit a mi energiánk bír, de nem kötelezzük rá a fiatalokat, hiszen így is munka mellett, gyerekek mellett, erejükön felül is itt vannak, segítenek, amiért hálásak vagyunk. A többit majd a jövő hozza.

– Az elején azt mondták, voltak buktatók, nehézségek, mint minden úton. Ha lehet ilyet kérdezni, vajon mi a siker titka?

K.Á.: Nem egy utolsó dolog, hogy maximalisták vagyunk! Csak a legjobbat szeretnénk kínálni a vásárlóknak. 101 %-ra törekszünk, és ha valami nem sikerül, elszomorodunk. Sokszor vigasztaljuk egymást.

K.I.: Ági jobban a lelkére veszi ezeket a dolgokat, de nálam mondjuk, ha 1000 db muskátli dugványból 10 nem ered be, én már dühös vagyok. Nem az anyagi kár miatt, hanem mert ez egy jel, hogy jobban kellett volna figyelnem.

K.Á.: Igyekszünk mindenből a legjobbat kínálni.

K.I.: De ehhez az kell, hogy Ági is, és én is úgy akarjam. A dolog csak akkor működik, ha közösen, együtt, egy fele toljuk a talicskát. Mert ha az egyik ló húz, a másik meg nem, a szekér már nem is mozog.

– Ha valaki azt mondaná, hogy visszamehetnek a közös életük kezdetéhez, újra elindulnának ezen az úton?

K.Á. és K.I.: Igen! – hangzott egyszerre, egyöntetűen az azonnali és egyben utolsó válasz. A beszélgetésünk alatt sugárzott róluk az egyetértés, a szeretet mind egymás iránt, mind az elmúlt harminc év minden nehézsége és szépsége iránt.

A Kaiser Kertészet hétfőtől szombatig 14-19 óráig a Deák utca 26. szám alatt várja a virágok szerelmeseit.

Köszönöm a beszélgetést!

Fülöp-Weigler Bettina Anna